Imran nem ünnepelte a karácsonyt korábban, de az elmúlt öt évben mindig várta. Bár magában nem fogalmazta meg, valójában a csend ünnepének tartotta. Ez volt az évben az a néhány nap, amikor biztosan csend volt.
A monoton, állandó pusztulás hangját teljesen megszokta, már nem zavarta a beszédben, tudta, mennyire kell hangosnak lennie, hogy a közelében lévők hallják. Éjszaka is tudott már aludni. De ez nem jelentette azt, hogy nem hallja. A karácsonyi csendet mindig észrevette.
Ilyenkor egy pillanatra normális lett minden, mert a szeme már megszokta a romtengert. Ha tehette kiment az utcára, végig járta az utcákat és a maradványaikat, megnézte a többi házat a környéken, ahol ők, a civilek laktak. A védtelenek, akikre nem lőtték, csak véletlen haltak meg.
Imran már nem hitt semmilyen Istenben. Nem a mindent átjáró pusztulás, a gonoszság vagy a fájdalom miatt. Ezek a vallásukat tartó barátait mind fellelkesítették, erőt adtak nekik, vagy értelmet: ez Isten büntetése.
Neki csak egy oka volt nem hinni: a túlélés. Tudta, hogy csak a háború változtatta meg. Ha mindez nincs, akkor is lopott volna, betört volna a házakba. Karácsonykor épp a keresztények lakásait fosztogatná. Biztosan tudta, hogy az örmények ilyenkor a templomban vannak, a vagyonát senki sem őrzi.
Utólag már gonosz embernek tartotta magát, ezért a háborúval is megbékélt. Mint valami büntetés, amelyet megérdemel. Néha még azt is gondolta magában, hogy talán Isten bünteti. De régen szakítottak, tehát valószínűleg a halál és a magukba roskadó épületek nagyobb hatalmasságok játékainak groteszk elemei. Az, hogy még él és sértetlen, bizonyította, nincs igazság, vagyis két lehetőség van: Istent nem érdekli; vagy nincs is olyan, hogy Isten. Az előbbi esetében kölcsönösséggel válaszolt, ha az utóbbi, akkor nem pazarolja az energiáját a hitre.
Hiába nem szóltak a fegyverek, Imran egyedül volt az utcán. Senki sem merészkedett ki a leülepedő porba. Ilyenkor megnézte, mi pusztult tovább azokon a helyeken, ahol azért nem járt, mert nem ott osztották az ételt vagy a segélyeket. Megnézte például azt az alagsori teázót, ahol zárás után a hozzáhasonló zűrös emberek a csempészett szeszeket itták a háború előtt. Az épület felette csonkán, de még állt. A pincéből pedig sustorgást hallott, néha egy-egy részletet a Koránból. Menedék lett a bűnbarlang.
Néhány saroknyival beljebb ment, arra a részre, ahol a katonák nap hosszat lőtték egymást. Általában meg sem sebesítve egymást.
A betonromok között meglátta a lázadókat, ahogy a tűz mellett melegszenek. Négyen voltak, nevetgéltek. Egyikük ugyan a kezét a géppuskán tartotta, de hátrafordult a többiekhez és beszélgetett. Tudta, hogy a bentiek ugyanúgy muszlimok, ahogy az ő szülei is azok voltak. Nem a saját karácsonyukat ünnepelték, csak kiélvezték, hogy a világ vezetői valahol messze egy tárgyalóteremben azt mondták, három napig fel kell hagyni a harcokkal.
Odaköszönt a fegyvereseknek, akik erre abbahagyták a beszédet. A fegyvereiket az ölükben hagyva némán nézték, ahogy befordul egy sarkon. A hideg szél pár perccel később utánahozott egy hangfoszlányt: „hát ez valami hülye!”
Kiért a sugárútra. Látta, hogy ezt néha még letakarítják. A romok az út két szélén álltak halmokban, mint az összekotort hó. Egy-két autó is parkolt elszórva. Némelyiken látszott, hogy még beindítják néha: elhordták előlük a betondarabokat és a fémcsonkokat, hogy kiállhassanak.
A fiatal férfi megnézte a boltok helyét. Látta, hogy néhányat bedeszkáztak, mások egyszerűen csak üresen, betört ablakokkal álltak. Imran nem akarta azzal tékozolni az idejét, hogy körbe néz, hátha talál valami hasznosat. Egy-egy pincéből, lakásból kiviláglott valami, kihallatszott pár szó.
Aztán látta a holdvilágban, ahogy valami négykézláb kutakodik a porban. A félholdas éjszakán először kutyának nézte a jövevényt, aki kimerészkedett az utcákra. Közelebb érve látta, ahogy két lábra áll a lény.
„Szellem is lehet” – gondolkodott magában, aztán inkább közelebb ment. Nem gondolta, hogy épp békeidőben esne baja; az agya arra is gondosan figyelt, hogy ez a gondolat bejusson a csendtől nyugodtabb fejébe.
Közelebb érve látta, egy gyerek túr a homokban. Talán, ha hatéves lehetett. Sovány volt, de erősnek tűnt, már amennyire egy hatéves gyerek erős lehet. Az oldalán egy táska lógott.
– Te mit csinálsz a nyílt utcán? – kérdezte Imran.
A gyerek picit összerezzent, majd folytatta a turkálást a porban és a pozdorjává kopott betonban.
– Kincset keresek! Tudom, hogy itt kell lennie!
Közelebb lépett hozzá, a felnőttek maga biztosságával mondta: – Hiába, ott csak kavicsok vannak és szilánkok.
A kisgyerek felé fordult, és büszkén mutatta neki a zsákját. Imran csak ekkor látta meg, hogy egy kisfiúval beszél. Hang alapján bármi lehetett volna, macska is – gondolta magában.
– Nézd, már miket találtam! – azzal odafutott hozzá a gyerek, széthúzta a vászonzsák száját.
Imran belenyúlt, és érezte, hogy valami megvágja a kezét. Reflexből fogta meg azt, ami megsértette: egy üvegszilánk volt.
– De hát ez csak egy üvegcserép! – rivallt a kisfiúra.
– Nem, ez varázskő! Ha véget ér a háború, majd eladom őket, hogy legyen új házunk! Addig pedig annyit gyűjtök össze belőlük, amennyit csak tudok, hátha hatalmuk van békét hozni.
Imran keresett valamit, amivel átkötheti a szilánk okozta vágást. Csak egy darab papírt talált a zsebében, azt tekerte a sebre. Közben a gyerek beletúrt a zsákba és kiemelt egy zöld színű darabot:
– Ez smaragd!
Imran nézte, aztán mosolyogva mondta, hogy:
– Oh, elsőre nem is vettem észre! – hagyta rá színlelt érdeklődéssel. Aztán elindult volna tovább az utcán, a gyerek meg visszafordult egy kupachoz és újra túrni kezdett.
A férfi tovább ment. Megnézte a valaha forgalmas boltokat, teázókat, éttermeket. Majd néhány saroknyira a benzinkút kiégett roncsaihoz ment. Itt állt meg először, tovább már nem akart menni, csak itt bámészkodott igazán. A feketére sült kormos fémlemezeket nézte, az oltástól kifehéredett autókat. Az egyik kúton még látszott, hogy az utolsó tankolónak mennyit kellett volna fizetnie, időbefagyottságában őrizte a hirtelen támadás emlékét.
Imran lassan nézett körbe, odébb rugdosott a földön néhány törmeléket. Így vette észre, hogy az egykori tűz olyan forró lánggal égett, hogy a tűzoltásra használt homok is üveggé olvadt. Formátlan, hamuszürke tömbbé.
Ahogy felvette a földről, eszébe jutott a gyerek és a cserepek. Nézegette a darabot, a hamuval a belsejében, mintha beledermedt volna a füst. Méregette, aztán, gyors mozdulattal zsebre vágta.
Rögtönzött magának egy fáklyát a benzinkút közelében halomba hányt, híg kátrányból, rongyokból és egy vascsőből. Ahogy visszafelé haladt a sugárúton, több kupacba, a kiégett földszinti boltokba és lakásokba is benézett. Egy helyen felkapott egy horpadt kávéfőzőt. A hegyekben, de rendezetlen szépségben heverő töltényhüvelyekből és a falon lévő lyukakból arra következtetett, hogy néhány hónapja még itt folyhattak a harcok. Hogy ki tört előre, a kormányerők, vagy a lázadók, azt nem tudta, már nem figyelte a híreket.
A kisfiú még mindig a halmoknál kutatott, néha maréknyi szilánkokat hányt a zsákjába, aztán visszaguggolt egy autó alá és kanalazott a kezével.
A férfi a gyerektől kicsit arrébb lerakta a kávéfőzőt, majd elkezdett deszkákat, szövetdarabokat gyűjteni; mindent, ami éghető. Talált néhány coxdarabot is a katonák őrhelyén, ahol az előbb járt. Felbálázta a tüzelőt, a téglacsonkokból kemencét épített. Oldalról nyitottat, ahogy gyerekkorában látta a csempekészítőktől.
Mielőtt meggyújtotta volna a megrakott kemencéjét, elment a kisfiúért.
– Gyere, megtanítalak varázsolni! – mondta a gyerekhez.
Az pedig kicsit kétkedve de elindult vele.
A férfi tüzet rakott. És fölétette a kávéfőzőt. Beleszórt egy marék üvegszilánkot, majd reménykedett, hogy tényleg megolvad. Amikor látta, hogy az üveg szépen lassan összefolyik, eszébe jutott, hogy vizet kellene találnia.
Gyorsan odaszaladt a téli éjszakában egy ereszhez támasztott vödörhöz és egy tüzérségi lövedék jó egyliteres hüvelyét megtöltötte az alig áporodott lével.
Visszaszaladt a rögtönzött kemencéhez. A gyerekek a tűzhöz közel tette a lábát és melegedett. Imrannak fel sem tűnt, hogy a mai éjszaka a szokottnál is hidegebb.
 |
| Forrás: Wikicommons |
A vízzel telt hüvelyt maguk mellé tette. Aztán, amikor már az üveg gőzölve, kissé vörös színű massza lett, gyorsan belelocsolta a vízbe. A sistergő hang után benyúlt és kihalászta a cseppformára szikkadt üveget és a gyereknek adta.
Az ámulva vette a kezébe, fogdosta, simogatta, majd ránézett:
– Most egy szarvast varázsolj nekem!
Imran először mosolygott, aztán gondolkodni kezdett. Soha nem értett az üvegöntéshez, csak annyit tudott, hogy a homokból olvad ki. Aztán eszébe jutott, hogy az előbb mézszerűen folyt ki a kávésibrikből. Keresett egy fémlemezt, ami talán valaha egy mosogató darabja lehetett. Lemosta, amennyire csak tudta.
Újabb szilánkokat szórt, az edénybe, ismét megpakolta a lángot. Néhány perc után elkezdte kifolyatni az üveget a lapra. Próbálta ügyesen formázni. Aztán egybe leöntötte a vízzel.
A kisfiú mosolyogva vette kezébe a szarvast. A gyermeki fantázia is kellett ahhoz, hogy belelássa, de nagyon akarta, ezért azzá, szarvassá vált. A sikert látva újabb és újabb megrendeléseket adott. Imrán pedig a tűz mellett formázott meg bárányt, tehenet, kecskét, férfit, nőt, gyereket.
– Te tudod, mi az a karácsony? – kérdezte a fiú.
Imrán bólintott:
– A keresztények ünnepe. Azt hiszik, megszületett az Ist...az uruk fia. – mondta tömören.
A fiú rugdosta a kavicsokat, majd ránézett:
– Varázsló, elmeséled?
A férfi gondolkodott, sok részletet nem tudott. Egy-két filmre még emlékezett, amiket gyerekkorában látott még, de a tudásában lévő hiányosságokat hazugságokkal pótolta ki. Jézusnak így lettek testvérei, a pásztorokból Izrael királyai, akik lehoztak egy csillagot az égből.
A gyerek élvezte a mesét. Majd mosolyogva felnézett:
– Most azt a csillagot kérem!!!
A férfi felbámult az égre, látta az üstököst, de elsőre rakétának, repülőnek nézte. Hátra is esett kicsit, ahogy megrezzent támaszkodás közben. Aztán látta, hogy a csillag és a csóvája egy helyben áll.
Visszahajolt, hogy megcsinálja a csillagot. Néhány zöld üvegszilánkot kevert az átlátszó darabok közé, remélve, hogy a színe kicsit sárgás, de legalább különleges árnyalatú lesz.
– Te miért nem szöktél meg? Erősnek tűnsz. – kíváncsiskodott közben a gyerek.
Imran próbált olyan üstököst csinálni, amelyet gyerekkorában látott rajzokon.
– Még a harcok elején lementünk egy bunkerbe a barátaimmal. Ott vártuk a bombázások végét – magát is meglepte, de úgy beszélt, mintha egy felnőtt ülne mellette – Aztán lekéstük a lehetőséget. Mire feljöttünk, már ostromgyűrű volt körülöttünk. Itt ragadtam.
– Próbáltál elmenni?
– Néhányszor, de semmi értelme nem volt. Ha a katonák meglátnak, lelőnek. Jobb maradni és várni.
– Mire vársz? – kérdezte a gyerek.
– Hátha.
– Hátha mi?
– Hátha valaki nyer – nyögte ki reflexszerűen.
Közben elkészült a csillag. A mézfolyatásos technika – Imran magában már így hívta a műveletet – működött és egyre jobb volt benne. Átadta a kész művet a gyereknek. Az mosolyogva nézegette, a feje fölé tartva az égen lévőhöz mérte.
– Köszönöm, varázsló! – mosolygott rá a kisfiú – Boldog karácsonyt!
Azzal vakító fény támadt Imran háta mögött. Megfordult, egy teherautó fényszórója vágta szemen. Látta, ahogy egy gépfegyveres férfi sétál át a refloktorok csóváján. Néhány méterre lehettek tőle. A férfi kék sisakot viselt, olyan nyelven beszélt, amit nem értett. A katona kezébe vette a puskáját.
A feje fölé tette a kezeit, csak rettegve kezdett kiabálni:
– Nincs fegyverem! Nincs fegyverem! Nem vagyok katona! – aztán eszébe jutott, hogy a gyereknek is itt kell lennie, át akarta ölelni, hogy ne féljen úgy, mint ő. A fiú viszont nem volt sehol. Ahogy megfordult, a katona már előtte állt.
A sötétben is látta, hogy nem arab. Ettől még jobban félt. Biztos volt benne, hogy lelövik, mert a harciövezetbe ment.
A férfi mellett hamarosan megjelent egy másik. Ennél nem volt fegyver. Jelezte a katonának, hogy ne fogja a puskáját Imranra. Aztán arabul szólt hozzá:
– Mit csinál itt?
– Én csak üveget öntöttem egy gyereknek. Karácsony van, azt hittem, tűzszünet van!!! – kezével az üvegcserepekre mutatott.
Újabb katonák jöttek, odamentek, ahova a férfi mutatott. Megnézték a porban heverő öntött cserepeket.
Visszakiáltottak az idegen nyelven a férfinak, aki Imrannal beszélt, az pedig felé fordult:
– Keresztény?
Imran gondolkodott, a kezeit még mindig a feje felé tartotta.
– Hitetlen – mondta ki az igazságot.
– Akkor minek csinált Betlehemet? – kérdezte a vallató.
Imran odanézett, látta, hogy az üvegállatok, -emberek mind szépen sorban állnak. Felettük pedig ott a csillag. A reflektorok fényében egészen sárgának tűnt a zöld Jézuska mellett.
– A gyerek kérte.
– Milyen gyerek? – kérdezett vissza a férfi – Nincs itt semmilyen gyerek.
Imran körbenézett, nem látta. Kereste a lábnyomait a romok porában, de csak azt látta, amelyek a tűzhöz vezettek. Azokra mutatott:
– De itt volt!!!
– A magáé?
Imran csak a fejét csóválva tiltakozott. Biztosra vette, hogy lelövik az idegenek.
A katonák köré gyűltek, megnézték a lábnyomokat. Belenéztek a kemencéjébe, hogy ezt megtehessék, lerúgták róla a rögtönzött olvasztótégelyét, meg a víztartó töltényhüvelyt.
– Azt hittük, bombát készít – mutatott a szerkezetekre, miközben felsegítette Imrant.
Messziről nézve épp úgy festett, mintha a hüvely és a tűz, meg az üvegszilánkos táska valami pokolgép lenne.
– Kivisszük a városból, jöjjön! – mutatott rá az egyik teherautóra. – Nem éhes?
– Hova vinnének?
– Hogy-hogy hova? – nézett rá a tolmács – Elvisszük egy menekülttáborba, Izraelbe, Jordániába vagy Törökországba.
– A gyereket megkereshetem? – kérdezett vissza.
– Hagyja, itt vannak a katonák, majd ők. – mondta a férfi – Szálljon fel a kamionra. Siessünk, sokakat kell még kivinnünk.
A férfi csendesen engedelmeskedett, még mindig nem tudta, hogy lelövik-e.
– Várjon! – kiáltott vissza a férfi – Itt hagyta a Betlehemét!
A férfi visszament, felkapta a szilánkokkal teli erszényt is.
– A szilánkok minek? – kérdezte a tolmács.
– Azok varázskövek – felelte, azzal felszállt a platóra.
Ahogy zötykölődtek a kihalt utcán, Imran felnézett az égre. Bár tiszta volt az idő, de a csillag már nem volt az égen.
– Boldog karácsonyt... – suttogta maga elé, és a kisfiúra gondolt.
