Nem tudja a fizikát

Mint azt mindenki tudja, ha feldobunk valamit, az le is esik.
 Így gondolta ezt K. Antal kis- és középvállalkozó is, de híresen rossz volt fizikából. A nyomás lényegét, hogy az kis felületen nagy, és vice versa, még értette. Azonban a részecskékig már nem látott. Gúnyolódott is ezen rendszeresen a társa, B. Gábor mérnök, az eset elsőrendű szemtanúja: Antal, maga nem tudja a fizikát!

Flickr/Dayne Bateman

 K. Antal tudásának korlátait elismerte, egészen addig, amíg egyszer szemlátomást meglepettség nélkül nyugtázta, hogy a felhajított mérőólom majd két méter magasan egyhelyben megállt.
 Egy darabig K. Antal mit sem zavartatva nézte a lebegő tárgyat, majd elunva a várakozást, megpróbálta eltávolítani.
 Az ólom - amely köztudottan nehéznek számít a fémek között - egy sikeres ugrás és elkapás után, lassan újra közelíteni nem kezdett - K. Antallal egyetemben - a talaj felé. A vállalkozó örömmel nyugtázta, hogy a mentőakciója sikeres volt. Társa, B. Gábor, eközben csak a fejét csóválta.
 A tudatlanságáról mindig szerény K. ismét feldobta a mérőólmot, amely ezúttal is az előző magasságban megállt. A férfi ismét felugrott érte, majd visszahúzta.
 Tenyerében tartva a tárgyat egyszer csak gondolt egyet, és elengedte. Az ólom leesett. K. értetlensége láttán, B. csak ennyit mondott:
- Nem tudja a fizikát!
 K. lesújtva, önmagába roskadva ismét tudatlanságának elégedettségében szó nélkül hagyta a dolgot. A férfi élete teljes nyugalomban telt el ettől a naptól éppúgy, mint attól, amelyikre először vissza tud emlékezni gyerekkorából: hogy kiesett a kiságyból. Ettől kezdve nem foglalkozott a korlátaival.
 B. azonban soha sem tette szóvá az esetet, de legbelül évente többször újra és újra azt találgatta, hogy miért nem érti azt, amire nem lehetne magyarázat, mert törvény van az ellenkezőjére. A mérnök hosszú és csalódott órákat töltött elméletek felállításával, élete végéig kísérte a keserűség. Míg végül nem emlékezett, hogy ő kiesett-e valaha is a kiságyból. És abból a ketrecből sem talált kiutat, hogy az ólom nem tudja vagy ő a fizikát.

A legnehezebb feladat

- Hánykor érkezel? - kérdezte a lány, miközben a fiú a táskájába pakolt, és a cipője fűzőjét kötötte ki, amelyet előző este csak lerúgott a lábáról.
- Éjszakás vagyok - kezdte, és magában számolgatott, fél tizenegyre végez a munkával, még ott is szedelődzködik majd, bezár a munkahelyén. Ez legalább tíz perc. Plusz még a hazaút, az egy újabb negyedóra. Összesen majdnem fél. - Tizenegy körül.
 A lány elgondolkozott. Közben hallgatta a mosógép ütemes dobogását.
- Akkor én már aludni fogok. - kezdte - Szerintem addigra jár le a mosás. Majd húzd fel magadnak a paplant.
- Jó. - mondta a fiú. Még egy csókra a barátnőjéhez, aztán elindult.
 A munka lassan telt. Nyolc óra jóval hosszabb, mint kimondani a szót, sőt, ennyit dolgozni messze több annál, hogy az ember ugyanennyit alszik. Ahogy az utolsó billentyűket is leütötte, és az utolsó pont is a mondat végére került, már mind a 480 percet érezte a kezében. De minden mozdulatban ott volt a határozottság, hogy tudja mit csinál. Minden könnyű volt. Szinte legyőzhetetlennek érezte magát a műszak után, nem tört meg, csak elfáradt.
 Gyorsan összerámolt, a kulccsal lezárta az ajtót, leadta a kulcsot a portán, majd gyalog hazaindult. Az aszfalt még lehelte magából a meleget. Az utcai mosók miatt fullasztó volt a levegő.
 Otthon csak beosont a lakásba, nehogy felébressze a lányt a sötétben. Lassan levetkőzött, és a csapból ivott, mert a pohárba zúduló víz hangja áttörte volna a csendet. Mivel a fürdőszobai lámpa az ajtón kívül volt, inkább a feketeségben tapogatta ki a fogkeféjét, mert a fény túl bántó lett volna az alvó társnak.
 Profinak érezte magát, mert még egy félrement szuszogás sem jött az ágyból. Csak az alig észrevehető lélegzés.

Flickr/Robert S. Donovan

 Már majdnem befeküdt az ágyba. Amikor kitapintotta csupasz paplant. Nem volt rajta a huzat. Vissza a fürdőbe, a kezével megkereste a vakságban a mosógép ajtaját. Kitúrta a finom fekete szövetet, amelyen még érezhető volt a szárító melege.
 Ahogy megtalálta a csücsköket, nekikezdett a paplan felhúzásának. De akárhogy próbálkozott vagy megtekeredett a takaró a huzatban, vagy bele se fért.
 Az esti sikerélménye, a legyőzhetetlenség eltávolodott tőle. Újra és újra nekifogott a sötétben, de soha sem tudott elboldogulni az anyagokkal. Kezdett kétségbe esni.
 Magában káromkodott. Megint nekilátott, most ezúttal valami más volt, de nem érezte, hogy siker fogja koronázni. Bele is bukott. Újra, és ismét kudarc.
 Az óra pittyent egyet halkan. Már éjfél volt. Már ott tartott, hogy felébreszti a lányt, de nem volt mersze zavarni.
 Aztán egyszer csak minden a helyére került. Végre lefeküdhetett.
 Túl volt élete egyik legnehezebb feladatán: csendben maradt.