Hullámok

 Próbált mélyen lélegezni, hogy odabent semmi se fulladjon meg.
 A szabályos levegővétel megnyugtatja az embert. Miközben próbálta normalizálni az állapotát, egyre idegesebb lett, hogy ettől le kéne higgadnia.
 Az egész semmit sem ér - gondolta magában. Aztán újra vett egy mélylevegőt, és addig bent tartotta, amíg csak tudta. Meglepte, hogy még mindig milyen sokáig bírja egyetlen belégzéssel.
 Aztán mintha egy csapásra elmúlt volna minden. Újra nyugodt volt, feloszlott a köd a tudatáról, mintha csak egy leplet rántottak volna le a szeméről.
 Körbenézett, semmi változás. Minden maradt ahol volt, ő rajta sem látszott semmi. Érezte, hogy minden rendben.
 Újra átolvasta az elé került beszámolókat. Érezte, hogy melyik sort melyik kollégája írta. Magában jól szórakozott, játék volt számára, hogy kitalálja a szóhasználat alapján a betűk mögött álló embert. Feltűnt neki, hogy egy két évvel korábbi eseményhez senki sem vette észre a kapcsolatot. De ő igen.
 Ahogy elkezdett gépelni, kitörtek belőle a szavak, mintha csak vizet fakasztana egy sziklából. Repkedtek a gondolatai az összefüggésekről. Ahogy átolvasta a sorokat, rendezte a kusza foszlányokat. Készen volt, átküldte a főnökének, és hátradőlt.
 A felettese, ahogy átolvasta a jogi stratégiát, amelyet megalkotott, elismerően sétált oda a székéhez.
 Újra mélyen kellett lélegeznie. Érezte, hogy visszajön a lepel, beborítja.
 - Szép munka volt! Ügyes volt a meglátásod - mondta neki a főnöke.
 Alig bírt koncentrálni a dícséretre. Csak csendesen megköszönte. Egy szerény ember látszatát keltette, miközben fuldoklott. Ismét szentségelni kezdett a mélylégzés és a nyugalom kapcsolatának hiányán. Megint minden megnyugodott körülötte, tisztán látott.

 - Hazamennék pihenni! - sóhajtotta a főnökének.
 Az bólintott, annyit mondott, hogy aki ilyen jó munkát végez, az megérdemli.
 Lement a tóhoz. A fürdőnadrágjáért, még hazaugrott. Ahogy a vízben állt, lassan elengedte magát, úszni kezdett. Amikor elment mellette egy motorcsónak, arcon csapták a hullámok.

Próbált mélyen lélegezni, hogy ne fulladozzon. Ahogy kiment a partra, lehevert a fűben és hagyta, hogy a kora nyári nap cirógassa az arcát, nézte lecsukott szemének narancssárga auráját. És tudta, hogy csak pihennie kell.

Soha többet nem jött vissza a lepel.

Neked fogadom

 Miközben Ő aludt, én csak azt számoltam, hogy mennyi időt tudok még pihenni, ha hirtelen, egy csoda folytán, de álomba zuhannék. Percenként vártam a fáradtságot, de nem áldott meg, bármennyire is kértem.

 Isten egy kegyetlen világot hagyott ránk, és minden egész széttörik. Mi együtt vagyunk, és fogunk is maradni. Minden erőmmel ezért élek, ahogy tudom, hogy Ő is. De a külvilág, akármennyire is ellenállok neki, újra és újra kételyeket ébreszt bennem.

 „Meddig maradunk mi így?” - kérdeztem magamtól, és feleltem újra, hogy „Örökké”.

 Nem leszünk olyanok, mint mások. Ez a szerelem más. Nem fogunk csak egymás mellett élni.

 A sötétben papír után kutattam, hogy egy cetlire felírjam életem legfontosabb üzenetét. Magamban minden egyes sort megfogalmaztam. „Ha egyszer elfelejteném ezt az átvirasztott estét, a saját ígéreteimmel együtt, akkor emlékeztess rá, hogy mindig szeresselek jobban!”.

 A keresgelés abban a 35 négyzetméterben, ami az életünk, egy szenvedés. Máskor soha sem tudok aludni attól, hogy a gangról beszüremkedik a fény. Ő erre csak azt mondja, hogy majd megszokom, és mindig megtiltja, hogy lejjebb húzzam a rolót, mert ügyetlen vagyok. A mozdulattal csak megölném a párkányon álló növényeket az ablakban. Akkor, hogy szükségem lett volna erre az erős, bántó fényre, amely soha sem kímél, rájöttem, hogy már megszoktam. De nem úgy, ahogy a szem hozzászokik a sötéthez, hanem már én is sötétnek látom. Ő akarta így.

 Csendben motoszkálok, de se a papírt, se a tollat nem találtam. Ahogy visszamásztam az ágyba, azzal az elhatározással, hogy reggel majd a szeme láttára írom le, amit ígérek, Ő rögtön, álmában is magától átölelt.

 Mintha csak egy szerződést írtunk volna alá.