A Magyar Rádió 5-ös studiójában október 23-án

- Ida, kérlek, egy kicsit nagyobb átéléssel! - kérlelte a rendező.

- Fogy a szallag. - recsegte be a mikrofonon Gommermann, a férje.

 Ida összeszedte magát, ivott egy pohár csapvizet, zsebkendőjével megtörölte a nyelvét, hogy a nyál miatt ne csattogjon, majd a hangmérnök jelére újrakezdte.

- Emberezrek élnek a nagyvilágon szerte, kik örök lázadással jobb sorsot keresve sodródtak el hazájuktól messze. Van, aki gazdag lett, van, aki szegény maradt, van, aki palotában lakik, van, aki a hidak alatt, - itt hangja már-már rendítően bájosra váltott és úgy folytatta - de még, ha szebbet és jobbat is nyújt nekik az új, idegen, ismeretlen ország, mégis mindig hazavágynak, hazahív a honvágy. Az otthoni hír, emlék szemükbe könnyeket csal, és szívük mélyén fájó-vágyó himnusz lesz ez a dal.

 Gommermann és a rendező egy hang kiadása nélkül egymásra nézett, egyszerre a másikra bólintottak, kivárták a rádió nyersanyagnál kötelező 10 másodpercet, majd leállították a felvételt.

- Most jó volt! - kezdte a férj - Készülj az énekre!

 Ida, szó nélkül, mintha ősei rabszolga vére tette volna türelmessé, várta a feladatot. Ivott egy újabb pohár vizet, majd újra megtörölte a nyelvét. Se túl szárazra, se túl nedvesre. Amint végzett, belekezdett a Honvágydalba.

- Oly távol messze van hazám... - trillázta.

 A férje és a rádiós elbűvölten hallgatták. Érezték, hogy kész az új sláger.

 Ida éppen levitte a hangját, talán már egy másodperce is, hogy befejezte, amikor hirtelen egy férfi rohant be zilálva. Ingjére kapkodva rántott pulóverrel lihegte a csapatnak:

- Siessetek ki! - vett egy kisebb levegőt, lenyelte a kapkodást, és újra próbálta - Oda kint tüntetnek, el kéne hagyni az épületet!

 A csapat egy rövid szentségelés után összepakolt, és elindult a hátsó kijárat felé, ahová vezették őket. Már majdnem ott voltak, amikor a hangmérnök visszarohant az 5. studió felé, ahol korábban dolgoztak. Ida és a férje egymásra néztek, nem értették, de nem akartak a Rádió épületében maradni.

 Ahogy az autó indult volna, a hangmérnök megérkezett, befutott a kocsi elé, és megállásra kényszerítette. A hátsóülésre, Ida mellé zuttyant. Felmutatta a felvételt tartalmazó szalagot és intett a sofőrnek, hogy mehetnek.

***

 Miután a forradalmat leverték, a Rádióban néhány 

 nap elteltével újraindult a sugárzás. A 

 hangmérnökök éppen azon fáradoztak, hogy az 

 utolsó felvételeiket adásképessé tegyék. Ida 

 énekével végeztek először. Mivel a zenei adások

 nagy része elveszett, az új szerzemény nagyjából 

 azonnal lement.

  Egy nappal később, ahogy a kívánságműsor 

 újraindult, érkezett az első telefon. Ida dalát kérte. 

 Aznap még négyszer rendelték be a Honvágydalt. 

 Az embereket a forradalomra emlékeztette, arra a 

 forradalomra, ami miatt majdnem megsemmisült ez 

 a szám.

Leszállás

 A léghajó könnyedén siklott át a felhők között. Az éber utasok a reggeli felszálló köd fátyolos foltjai között már meg-meglátták a várost. Hol a Duna zöld hullámai tűntek fel, hol a Budai Vár valamelyik szárnya.

 A hangtalanul suhanó test nem volt már túl magasan, a leszállásra készült. Amikor az Erzsébet híd fölött szállt, már tisztán lehetett látni az embereket is, akik tátott szájjal nézték, ahogy tovább csúsznak a tiszta égen a csepeli leszálló felé.

 A hajón utazók abbahagyták a kávéscsészékkel való csörgést, és szépen a csomagjaikért indultak. Néha kilestek az ablakokon, és nézték az integető tömeget a Gellért-hegyen, vagy éppen a Duna-parton. Mindenki boldognak tűnt.

 Odalent, valahol a Tabánban, a rügyező szőlősorok között, néhány gyerek éppen háborúsat játszott. A lövészárokká változott úton, egyszer csak egy árnyék jelent meg. A hatalmas lomha léghajó tömör, fekete sziluettje. A harc hevébe belefeledkezett gyerekek azonban nem láttak még ilyet, a szerepek megváltoztak, hős és boldog katonákból újra rémült gyerekek lettek.

 Föntről csak lelkes és boldog pontoknak tűntek. Aztán egyszer, amikor a kicsik is találkoztak menekülés közben az integető tömeggel, alig várták, hogy lássák leszállni a monstrumot. A léghajó utasai azonban még évekig bírták volna a lebegést.

Tulajdonképpen jó volt

 Ahogy belépett a szobába, és lerakta a bőröndjét, azonnal megkapta az első kérdést.

- Na, milyen volt? - kérdezte az öccse.

 A másik fiú elindult egy pohár vízért, és úgy válaszolt.

- Jobb, mint vártam! - kezdte a beszámolót. - Tulajdonképpen egész érdekes volt az előadás.

- Fáradtnak tűnsz. - csapta meg a következő, megállapításnak álcázott kérdés.

 Megitta a vizet.

- Pedig aludtam az előadáson. - magyarázta - Egész kényelmesek voltak a székek.

 Egy pillanatra megállt, az öccse felnevetett.

- Szóval kényelmetlenebb székekre számítottál? 

 Ő is megmosolyogta magát, és a fejében tisztázta, hogy se arra nem számított, hogy a székek kényelmesek legyenek, se arra, hogy még aludni is tud. Arra pedig végképp nem, hogy a bemutató tartalmában még sem volt rossz. De ez sem változtatott azon, hogy ő már mindent tudott arról, amiről tanítani akarták.

A bürokrácia tűze

 Élesen szakadt ki a csengőből a figyelmeztető jel. Se füst szag, se meleg nem volt a helyiségben. Az emberek kérdőn egymásra néztek, majd mindenki, pusztán a legfontosabb dolgait magához véve, elindult a kijárat felé.
 A lift már nem működött, a lépcsőn, viszonylagos fegyelmezettségben indultak el a dolgozók a kijárathoz, hogy aztán az épület előtt bomoljanak kis csoportokra. A sikító hang még kint is tépte az emberek fejét. Néhányan próbáltak messzebb húzódni, mások a homlokzatot figyelve keresték a tűz helyét.

Rövid idő után egy ritmusos, magasabb hang csatlakozott az előzőhöz. Ahogy a tűzoltó autó fokozatosan közeledett, egyre többen remélték, hogy a délelőtti riasztás a munka végét is jelenti aznapra.
 Ahogy az első tűzoltó kiugrott az autóból, kitárta a karját és a zajt túlüvöltve próbálta beszélni:
- Csak próba! Nem kell félniük.
 A munka végében reménykedők arcán egy csalódott mosoly futott át, és a dohányosok elővették cigarettájukat.
 A tűzoltók végig járták az összes emeletet, kinéztek az ablalkokon, majd legfelülről indulva szépen leértek a földszintig. Ekkor megjelent az irodaház üzemeltetője is. Udvariasan tájékoztatta a dolgozókat, hogy mindjárt visszamehetnek, a próba előre meg volt beszélve, nincsen mitől félniük.
- Tudják, az ilyesmi államilag kötelező. - magyarázta udvariasan és megértően.
 Mindenki bólogatott, és figyelték, ahogy a tűzoltóparancsnok egy papírt lóbálva tart az üzemeltető felé.
- Tökéletesen megfeleltek. - mosolygott a szakember, majd a papír aljára mutatva kérte az aláírást.
 Ahogy midenki visszaért a helyére, és újra neki kezdett a feladatainak egy ordításhoz hasonló hang törte át az ablakokat.
- Hogy a kötelező próba pénzbe kerül??? - fakadt ki az épület előtt az üzemeltető.
 Bent mindenki mosolygott, ilyen a bürokrácia.