A füst óvatosan gomolygott a mező fölött, lassan, csomókba merevedve haladt a völgyben. Egy-két helyen még a lángnyelvek fellobbantak, hogy aztán parázsba hűljenek ki. A sötétzöld fűben csak elvétve csillantak meg fémesen az élesre hasított páncélok, és a szakadt ruhás falusiak, ahogy a halottakat pakolják a taligákra.
A győztes lovagok a dombtetőn álltak, szemükkel kémlelték a távolban elvonuló pogány sereget. Nem örültek, csendben figyeltek, és hallgatták, ahogy a keresztes zászlók csapkodó hang kíséretében lobogtak. Nézték a szétszórt vert hadat és saját erőiket méregették. Alig százan maradhattak életben, a vértjeikről még mindig csöpögött a vér, és a sisakok alól csak a fáradt sóhajok fémes tompasággal hallatszottak ki.
A lovagok parancs nélkül kezdtek újra csatarendbe állni, az apródok új fegyvereket hoztak számukra, és a kovácsok a harctéren álltak neki kikalapálni a páncélok benyomódásait, gyakran a viselőjükről sem vették le.
Ahogy újra vonalba rendeződtek, hátralépve hagytak utat gnieznói Györgynek. A kereszteslovag végig léptetett köztük lován, közben végig a távolba meredt és nézte hogyan tűnnek el a mazowszan pogányok az erdő fái között.
A domb mögött lassan kezdett felkelni a nap teljesen, narancssárgára festve az addig sötétzöld tájat. György vértje nyugalmat sugárzott, ahogy megtört rajta a fény, és ahogy a lovag leszállt lováról majd imádsághoz térdelt, mindenki áhítattal követte.
- Pater noster qui es in caelis... - mormolták egyszerre.
Ahogy befejezték, zörögve álltak fel és reménykedve néztek Györgyre. Azt is elfelejtették, hogy fáradtak. Egy másik lovag, János odalépett hozzá:
- György uram, - kezdte szinte sóhajtva - úgy nyertünk, hogy veszítettünk. Kétezren jöttünk, jó ha százan maradtunk. Innen számunkra nincs már tovább.
György megcsóválta a fejét.
- Ha mi nem végezzük be ezt a harcot, - azzal a háta felé mutatott a távoli falvak felé - akkor újra felégetnek mindent a pogányok.
- A sárkány volt az... - hallatszott egy ijedt hang a katonák sorából.
György ránézett, a lovag előre lépett és térdre rogyva folytatta:
- A falulbeliek úgy tartják, hogy a pogányok vezetője egy nagy hatalmú varázsló. - félbe hagyta gondolatát és letörölte homlokáról a verejtéket - Sárkányoknak parancsol.
- Ő maga a sárkány! - kiáltotta egy újabb harcos - Csak fel tudja venni egy ember alakját! Halhatatlan!
Ahogy ezek elhangzottak, a tömeg egyetértően morajlotta kétségbeesését és magasztalta ellenfelét.
György csak ingatta a fejét, a fáradtságtól már nagyon nehezen beszélt. Kihúzta kardját a hüvelyéből, és a fém sikításával kísérve nyomta bele a kardot a homokos talajba. Letérdelt és újra imádkozni kezdett. A többiek némán követték. Amikor végzett, felállt és a pogányok erdeje felé fordult.
- Higgyetek! - kiáltotta félig hátrafordulva.
Azzal kivonta kardját és lova nélkül indult a völgynek. A sereg óvatosan, de rohamozva követte.
Máskor ilyenkor ordítottak, most hangtalanul csattogtak le a völgybe.
A harc gyorsan zajlott. A pogányokat összezavarta a hirtelen támadás. Nem tudtak alakzatba fejlődni rendesen, csak az erősítésben tudtak bízni, ami a fák között egy réten kezdett felsorakozni.
Ötszáz harcos várta a lovagok túlélőit. A félezer pogány katona közepén ott állt a sárkány. Teste kiemelkedett környezetéből óriási méreteivel és pikkelyes bőrpáncéljával. A hátán szárnyszerűen lobogott a bőr palást. Szemében szinte égett a vöröslő harag.
György azonnal meglátta, ahogy átvágta magát a rendezetlen menekülő pogányokon. Kardját feje fölé tartva, őrülten rohant a sereg és a közepén álló Sárkány felé.
A Sárkány mennydörgésszerűen felbőgött, és a had Györgyre rontva indult meg. A lovag nem tántorodott meg, döngő csapásokkal haladt egyre beljebb az ellenséges katonák tömegében, lassan a többi lovag is követte az elkeseredett rohamban.
György lassan a Sárkányhoz ért, az szinte megláncolva bőgött és várta a harcost. Ahogy a férfi egyre közelebb ért hozzá, annál jobban üvöltött, majd amikor már lépésnyire volt, megindította támadását a keresztes felé.
A lovag gyorsan tért ki, majd a védekezés lendületével azonnal felhasította ellenfele oldalát. A Sárkány az első csapás után holtan rogyott le. Ahogy a méretes test a földre puffant, a hang lökéshullámaként állt meg a harc.
A pogányok megadták magukat, és elképedve nézték a nagyhatalmú varázsló élettelen maradványait.
György lihegve állt meg, és kardjára támaszkodva bámulta a túlértékelt pogány vezért. János vértkesztyűje ért a hátához, mikor feleszmélt.
- Bevégeztük a harcot! - kifújva a levegőt, kimerülten folytatta - Megkeresztelhetjük ezt a vidéket, Sárkányölő.
A lovag felemelkedett, lerázta magáról társa kezét, és onnantól kezdve életében nem szólalt meg többet.
*Sárkányölő Szent György valójában nem a középkorban élt, hanem az ókorban, ha egyáltalán létezett, akit jobban érdekel György történelme, az
itt olvasson utána!*
Ahogy a gyors búcsúzkodáson túl voltak, az első tovább futott egyenesen, a másik befordult a sarkon. Amint kellő távolságra vélték a másikat, megálltak, és az út hátralevő részét sétálva tették meg, miközben egymást átkozták, hogy minek is kell annak is kocognia, mert valójában mind a ketten utáltak futni.
