A világ legszomorúbb és legboldogabb története

Ernest Hemingway, amikor egyszer megkérték, hogy írja meg a világ legszomorúbb történetét, a következővel állt elő:

"Babacipő eladó, sohasem viselték."

Az éttermi asztalnál ülő barátai mind azt találgatták, hogy vajon elvetélt-e a gyermek anyja, vagy éppen elvetette a magzatot. Hemingway aznap állítólag egy szót sem szólt.

Amikor a hangulat a vita hevében feloldódott, és a gyász árnyéka mindenkiről eltűnt, egy fital pincér megkérte az asztalnál ülő neves írókat, hogy meséljék el a legboldogabb történetet is. A férfiak mind egymásra néztek, majd Hemingwaytől várták a segítséget, aki azonban másnapra ígérte a választ, de még aznap este fejbe lőtte magát.

A fiatal fiú sokáig várta a választ, késve jutott csak el hozzá a gyászjelentés. Ahogy megnyugodott a hirtelen sokk után, maga elé vett egy szalvétát, és a következőt jegyezte le:

"Pisztolyom eladó, sohasem sütötték el". Tiszteletből Hemingwayként írta alá, nagy rajongója volt.

Az idegesség

 Ez ma már a tizedik.

- Hányas a maga tétele? - kérdezte a tanár.

- A 10-es. - a diák félszegen sziszegte ki a szavakat.

 A professzor megcsóválta a fejét, majd mérgelődve ráförmedt a tanulóra:

- Címet mondjon!

 A válasz lassan jött, elbizonytalanodás és sápadtság kísérte.

"Ez is meg fog bukni" - gondolta, majd ingerülten kinyögte: - NA! Mondja!

- A dialektika.

- El is kezdi? - már három percre becsülte az elpocsékolt időt.

- A dialektika... - már egybefolytak a hibák, ez volt a harmincadik felelet, amit aznap hallott. Már nem is próbált koncentrálni.

 A saját haragja olyan ragadós csapda volt, mint a légypapír, csak ő meg sem próbált belőle szabadulni. Már tudta, hogy ugyanazokat a hülyeségeket mondja, mint az összes többi. Néha elkapott egy-egy szót, azokat akaratlanul is megismételte. Kéne már egy kávé, meg talán egy cigaretta is, bár szinte soha sem dohányzott. De leginkább az kéne, hogy ennek az egésznek vége legyen már.

- Meséljen nekem Theodorsonról! - dörmögte a tanár.

- De hát most mondtam el! - állt ki magáért a felbátorodott diák.

- Én nem hallottam! - már szinte fékezte magában a dühöt - Mondja el mégegyszer!

 A diák újrakezdte. Ő csak szigorúan nézett. Érezte, hogy menni akar, kell neki az a kávé.

- Najó. Kap egy hármast, jó lesz?

- Jó.

 Mehetett. Szerencséjére a diák is ideges volt már, hiába tudta négyesre, megelégedett. 

Csábítás

- Átjössz? - kérdezte a lány a telefonban.
- Nem tudok. - a fiú megigazította a telefont a kezében, aztán higgadtan folytatta - rengeteget kellett ma dolgoznom, plusz szar napom is volt.
- Naaa! Gyere át, csak egy kicsit! - kérlelte.
- Tényleg nem, fáradt vagyok, és tényleg nem volt jó napom.
- Mi történt? - aggódott a vonal túlfele.
- Semmi. - kezdett bele saját maga hergelésébe - Csak a főnököm kitalálta, hogy amit eddig csináltam az szar, plusz még el is kezdett nevelni. Szerinte túlságosan szabadjára szoktam engedni magamat.
- Ebben igaza van. - mondta a lány.
- Azt sem tudod, hogy mire mondta! - kérte ki magának a fiú.
- Jó, ne üvölts!
- De, én nem is üvöltök - védekezett.
- Jó. - pillanatig hallgatott - Ideges vagy?
- Igen. - felelte kurtán, a hangját még mindig nem emelte fel.
- Ne üvölts már! És amúgy is, miért vagy ideges?
- Mert azt mondtad, hogy ne üvöltsek, pedig nem is üvöltöttem!
- Nyugodj meg! - kérte a lány.
A fiú már tényleg ideges lett:
- Jó.
- Na jó, addig nem jöhetsz át, amíg meg nem nyugszol! Szia.
- De én nem va... - a lány már nem hallotta, semmire sem várt, azonnal lecsapta, ahogy befejezte saját mondatait. A fiút már csak a tárcsahang fogadta.

 A fiú megmosta az arcát a hideg vízben. Érezte, ahogy elszáll a dühe. Pár perc múlva már a buszon ült, és a lányhoz tartott. Csak elcsábította.

Kitört

 Thomas Miller, ahogy kilépett a rizsföldre, elsírta magát.

 Farmer volt, félt a hidegtől, mert az megölte a csírákat. Utálta, ha apály van, mert akkor szinte nem is volt termés. Krumplit kéne termesztenie.

 "Ohioban most kéne aratni" - gondolta, ahogy nézte a szeptemberi napot, amint sugaranként áttör a terepjárók felverte poron, mit sem veszítve az erejéből, még mindig égette az utat. Otthon ilyenkor már pulóvert kell vennie. Nem tudta elfelejteni a Chevyje platóján lévő több száz kiló rizst, amelyet nem tudott eladni.

 1954-ben hívták be. Pont az aratás után. Már nem tért haza, amikor a havi egyetlen városban tett látogatásakor átvette a postát. A behívó határideje éppen aznap volt.

 A Chevy most már biztosan nem áll a sorozó irodánál Nixon félig letépett plakátja alatt.

 "Amerika nem akar háborút" - gondolta, és újratöltötte az M16-os gépfegyverét, valahol Dél-Vietnamban, nem messze egy jelöletlen sír helyétől, de messzebb egy rozsdásodó Chevytől.

Az első hó

- Ne egyél már havat! - förmedt rá az idősebbik fiú.

 A másikat nem zavarta, mosolyogva rágta a golyót, amit gyúrt magának, időnként elengedte az izmait, ahogy a hideg belemart az ínyébe.

- Tele van bacilusokkal! 

 Szinte meg sem hallotta.

 Ha úgy adta a helyzet, és már nem bírta elviselni, akkor kitátotta a száját, hogy védekezzen a fogvásással szemben, mikor ez sikertelen volt, nyelt egy nagyot, várt, majd újra harapott.

- Felnőtt ember vagy! - rivalltak rá újra - Jézusom!

 Társa otthagyta, bement a lakásba, búcsúszóként becsapta az ajtót, hogy a fa mondja ki helyette, amit gondol.

 Egyedül maradt. Ahogy az utolsó visszhang is elment, már csak a fehér, szivacsszerű hó tompa csendje volt mindenhol. A tökéletes csendet csak az törte meg, ahogy a szája megkűzdött egy harapásnyi jéggel.

Isztambuli vendég

 Ázsiába járt dolgozni, minden nap, hajón. Nem szerette a hidat, legalábbis nekem ezt mondta, pedig a lakásán albumban gyűjtötte, ha valamelyik újság összekeverte a Boszporuszt San Fransiscoval egy fényképen. Ő erre csak annyit felelt mindig, hogy "isztambuli lokálpatrióta".

 Sokat mesélt a sirályokról, többet mint bármiről, ami a szülővárosából származik. Egyszer, amikor megkérdeztem, hogy miért jött el, akkor Basil csak annyit mondott, hogy egynap már a hídon ment át Ázsiába, mert az gyorsabb volt. Bántotta, hogy nem nézett ki a hajóról, nem látta a sirályokat a vízen, nem látja, ahogy nem zavartatják magukat a hullámoktól, és érezhetően büszkén, elsüllyeszthetetlenül úsznak. Már nem volt annyira szép a város, ahol élt. Legalábbis neki. Megszűnt a vendégség számára, illett távozni.

 Én azóta minden nap kinézek a buszból, a villamosból, a vonatból. De nem lepne meg, ha egyszer majd munkába menet, megnézném a sirályokat, ahogy Ázsia és Európa között úszva lebegnek égen és vizen.

Nyelvtudás

 Tamás csak feszülten hallgatózott a buszon, még az sem billentett ki, hogy a kabátján apró csatornákban folynak a nadrágjára az esőcseppek. A farmer először sötétkék lett, aztán poros feketén hideg.

 Próbálta megtippelni a nyelvet, amit hall, talán holland, esetleg dán. A flamandra nem gondolt, nem is igazán tudta, hogy az milyen, de biztos nem olyan, mint a német. Nem mert odanézni, mert tudta, hogy akkor meglátják, hogy figyel, azt pedig nem akarta. Váratlan akart lenni.

 Már három éve tanul németül, két hete hollandul. Meg akar rajta szólalni, megmondani, hogy hol van a Vár, vagy a Parlament.

 Éppen a Dunán mentek át. Elgondolkodott, hogy hol szállhatnak le. Egy megálló múlva metró, kettővel később a villamos. Ő inkább a felszínen menne, sétálna is a ködpárába merevedett városban, mert szép.

 Egészen biztosan holland. Merre. Csak ennyi volt tiszta a busz nyugdíjas motorzajából, ami adta a ritmust a remegő ablakoknak.

 Merre. Ő megmondja, ő biztosan tudja, ismeri a várost, a buszokat, a nevezetességeket, de még az igeidőket is. Azon pedig biztos meglepődnek majd, hogy beszéli a nyelvüket. Javítja majd a magyarok megítélését! Ő nyelveken beszél, majd azt hiszik, hogy itt mindenki!

 A hazafias gondolatok közepette megkopogtatták a vállát.

- Excuse me. - jött az angol kérdés az ázott hollandtól. - Meg tudja mondani, hogy hogyan juthatok a Deák térre?

 Ő tud hollandul, majd azon válaszol! Mosolyogva kezdett bele.

 Három perccel később a busz ablakából nézte, ahogy a Kiskörúton gyalog indul el a cseppfolyós ködben három holland nyugdíjas, aki megdícsérte az angolját.

Hőstett

- Menj le a pincébe, kérlek! - követelte a férfi.

 A kislány nem mozdult meg, semmi kedve nem volt a porhoz, a sötéthez és a sok kacathoz, nem akart az ágyából sem kikelni. Éhés volt, ha feláll, megfájdul a hasa. Nem akart sem odalent pakolni, sem takarítani, jó neki ott, ahol van.

- Indulj már, légy szíves! - ordította a türelméből kifogyva az előbbi.

 Ő nem nagyon hallotta meg. Még játékos álomban volt, ilyenkor semmit sem akar csinálni az ember, és elmerül a világra való óvatos figyelemben. Ha jól sejtette, akkor talán még a fagyis kocsi kürtjét is hallotta, és évek óta először, de feltűnt neki a közeli templom fémes, korgó harangja. A gyomra erre mélyről egy tompa hangot fojtott el.

- Menj le a kibaszott pincébe! - már semmi hangsúly nem volt a férfi hangjában, egybefolyó, ijesztően egyhangú  üvöltés volt - Van lent dió is, meg konzervek!

  A férfi sem tudta, hogy mit hisz, amikor ilyenekkel próbálkozik. "A hasa majd hazaviszi" - az anyja mindig ezt mondta, ha a kutyájuk elszökött, már kétségbeesésében abban reménykedik, hogy a gyereknél is beválik....

Szóval van ez a tök jó dolog, amit néhányan csinálunk, hogy szegedi utcazenészekkel és zenekarokkal forgatunk egy klippet és írunk hozzá. A Hőstett vége ott olvasható. Ez, amolyan marketing, hogy nézd meg Soundcityt is, szeress bele, ragadj ott is. Cserébe megígérem, hogy tetszeni fog a novella vége! 

http://soundcityszeged.wordpress.com/2014/08/07/ahogy-a-hegy-kopik-hostett/#more-108