2012. december 24., hétfő

Egy napkeleti bölcs ajándéka

Amióta karácsony van, ajándékot is adunk.
- Higgye el, - kezdte a kereskedő - a zsidók megőrülnek a tömjénért!
- Hát nem is tudom. - csóválta a fejét Karsudas, a perzsa város, Gyropolisz bölcse. - Tudja, a fényességes jött el, illendően akarom köszönteni.
 A főníciai kalmárt a legkevésbé sem érdekelték istenek és vallások, azt tudta, hogy bármi is legyen az égen, ha profitot hoz neki, akkor köszönti.
- Épp ezért tökéletes a tömjén! - sikkoltotta -  Hiszen a zsidók ezt használják az áldozatbemutatásukhoz! Mi mással lehetne fogadni egy istent, mint áldozattal?

 Bár Karsudas nagy tudós volt, többet tudott a Mishtra és a Keivan bolygók együttállásáról és a jóslatokról, amelyek egyidősek voltak magával a mindenséget alkotó porral, de nem ismert más népeket. Perzsiában élt, párthus családban, bár beszélt göröggel - maga is ismerte a nyelvet - de senkivel sem találkozott a Római Birodalomból. Valószínüleg a főníciai tudja, mit beszél.
 Őszintén tudatlanul kérdezte meg: 
- Mennyit használnak a tömjénből egy-egy áldozatkor?
 A kufár megérezte a lehetőséget, tudta, hogy bármit mondd, elhiszik neki.
- Minél többet ad, annál jobban kimutatja az odaadását! - mondta harciasan és győzködve - Mégis csak a megváltót köszönti! Én másfél efa alá nem is adnám! Az éppen két zsák, még könnyen szállítani is tudja.
 Karsudas elbizonytalanodott, nem tudta, hogy egy éppen testté lett Isten mennyire örül az ilyesminek, de nem ismerte a zsidókat, az Isteneiket még annyira sem. De azt tudta, hogy a Jupiter és a Szaturnusz - ahogy a rómaiak nevezik ezt a két bolygót - Jehova fiának születését jövendölik, és jelölik a helyet, ahova mennie kell. Márpedig sietnie kell. Ha a zsidók Istene tömjént kér, akkor azt kap. A szándék a fontos, no meg a szeretet.
- Becsomagolná nekem? - kérdezte Karsudas.
 A kereskedő örömmel pakolta be a közel 25 liternyi tömjént a zsákokba. Soha sem hitte, hogy egyben megszabadul ettől a felesleges áldozati anyagtól, amely még Damaszkuszban ragadt a nyakán. De most, őrült haszonnal adott rajta túl.
- Gáspár bölcs - kezdte a kalmár - Ha valóban a kedvében akar járni a mi mennyei uraink, újszülött fiának, akkor vigyen neki mirhát is!
 Karsudast meglepte, hogy görög nevén szólítják, de annyira nem, hogy mindeközben elfelejtse, hogy nem állhatja a mirha szagát sem.
- Érzékeny rá az orrom. - felelte gyorsan és szolgálójának adta a zsákokat, majd kivette erszényét és odaadta azt a 100 sékelt, amit ajándékáért kértek. 
- Hát, ha nem akarja kiengesztelni az isteneket! - próbálkozott a kereskedő. - De ne felejtse el, hogy én szóltam!
  Gáspár bólintott, és szolgálóival elindult. Már látszott, ahogy Perszepolisz mögött narancssárgára halványult a vakító fény a homokdűnéken. A város keleti egén pedig már a Hold is felsejlett a pára fölött. Indulni kellett.
 Ahogy a lovakkal a városkapu felé léptetett, meglátta két társát, ahogy hevesen vitatkoztak, nézte, ahogy a szolgálóik a háttérben kuncognak rajtuk. Amint közelebb ért, már hallotta is őket:
- Nem érdekel! - mondta Melkhior - Ha majd nem tetszik neki a mirha, akkor csinál belőle magának aranyat, elvégre egy Isten!
- Nem azért mondtam, - védekezett Baltazár - de a francnak hagytad magad rábeszélni! A főníciaiak tudod, hogy ravasz kereskedők! Tudja a fene, hogy mi kell a zsidóknak!
 Gáspár a háttérből figyelte, ahogy az indus herceg, és a babiloni főpap vitatkoznak. Majd, ahogy közel ért, azok megálltak és rámeredtek.
- Hát te mit vettél? - kérdezték kórusban.
- Tömjént. - felelte komorul.
- Azt meg mi a fenének? - rivalt rá Baltazár.
- Nyugodjál már meg! - mondta Melkhior, az indus, vagy ahogy itt hívják, Menyhért. - Jó neked egyáltalán valami? Semmit nem tudunk a zsidókról! És amúgy is a szándék a fontos.
- Állítólag mindenre tömjént használnak - vetette közbe Gáspár. - De mindegy is.
- Nekem aztán az! - nyögte ki flegmán a babiloniai Baltazár.
 Azzal szépen útnak eredtek Jeruzsálem irányába. És ahogy sötétedett egyre inkább követték a két bolygót, amely pont egy üstökösnek látszott az avatatlan szemnek.
- Majd a határnál vigyázni kell, - mondta a főbölcs Baltazár - mert Augustus császár Syria és Iudea tartományban népszámlálást tartat. Az idegeneket ilyenkor nem kedvelik.
 Mind tudomásul vették, és szolgálóikkal, meg a karaván minden tagjával egyenesen haladtak a birodalom határához, hogy köszöntsék Izrael új Istenét.

 ***

 Mindeközben valahol Perszepolisz kereskedői negyedében, a Tokhár nevű kereskedő vidáman számolta aznapi bevételét, amelyet a mirha és a tömjén áron felüli eladásából szerzett. A pénz pedig úgy csillogott, akár az Üveg-sivatag a holdfényében. Örömében, amelyet a cselei és átverése felett érzett, felpillantott az égre, ahol meglátta a mindegyiknél fényesebb csillagot. Fogalma sem volt, hogy mit lát, csak azt érezte, ahogyan a fény felpaskolja a kufárkodásban megőszült fejét. A kétbolygó ragyogása bár nem volt erős, mégsem bírta a szeme, folytak a könnyei, az égi fény feltámasztotta benne a bűntudatot. Ő maga sem tudott sokat a zsidók szokásairól, de tudta, hogy senki sem használ két-két zsáknyi mirhát és  tömjént áldozat bemutatáshoz.
 Addigra már hiába kérdezett körbe a piacon, és az egész városban, mindenki csak azt mondta, hogy elmentek már a napkeleti urak. Mivel ki akarta engesztelni az urakat, és bánata már nem hagyta nyugton, még aznap éjjel a csillagot követve indult el a júdeai Betlehembe Gáspár, Menyhért és Boldizsár után. Ahogy nézte az égitestet megbocsátásért fohászkodot, és Tokhár, a főníciai, vagy görög nevén Tamás, így lett Krisztus első követője, és az első boltos, aki hasznot húzott a karácsonyból...

2012. december 18., kedd

Oktogon II.






*az előző poszt folytatása*


 

III.
A helyzet jelenlegi állása szerint a világban csak apróságok változnak és fognak is mindörökre.
-          Az egész maradt, amilyen volt. – áll meg Zsolt, leveri a hamut a cigarettájáról az ablakpárkányra, egy iramodással le is ül rá és az ablakon át nézi a teret, a nagy belvárosi francia ablakban még jut hely Gábornak is, aki szintén felugrik, majd Zsolt folytatja – Más rendszer, más hely, ahol nem tudni, hogy egy fiatal mi lehet és meddig lehet. Enyhébb szorítás, céltalanabb lét, önismeretmentes emberek és nemzet. Elmúlt már a fegyelem, a katonaság még egy utolsó bástya, de már oda is beette magát. Két forintért már sört, cigarettát, szexképet, vagy éppen lelket, vallomást, esküt valamint szavahihetőséget és jó tanácsot is kaphatsz.
-          Hidd el, minden ki lesz találva. – kezdi Gábor, de fogalma sincs, hogy mire vezet majd a szavai újta – Nézd a teret, ez is változik, ott például trafik nyílik, a ruszkik is hazamennek, látod a plakátot, alattunk nyílik a kávéház. – Közösen nézik végig az Oktogont, de az egész olyan, mint egy pillanatkép 20 évvel ezelőttről, néha egy-egy elhaladó villamos töri meg a statikusságot.
-          Változik itt minden, vagy semmi sem, csak mi. – mondja fáradtan Zsolt
Pillanatnyi szünet, majd Gábor átveszi a szót:
-          Járt itt Zsuzsa. – indítja lassan a történetet – Téged keresett. Valamit el akart vinni, mondtam, hogy nem leszel sokáig, vigye ki maga, ami kell. De maradt, ahol van. Kérdezte, hol vagy, mondtam, hogy elvittek katonának. Meg volt lepve.
-          Mondott valamit arról, hogy hogy van? – látszólagos unottsággal a hangjában Zsolt érdeklődik
-          Szarul. A történtek óta rosszul van, kirakták az egyetemről is, most varrónő. – folytatja a másik fiú, belemegy a játékba és ő is unottan adja vissza a múltat – kérte, hogy mondjam meg, hogy sajnálja.
-          Most már mindegy. – zárja rövidre a frissen leszerelt baka.
-          Csak nem levadásztál valakit?
-          Ismered a csajokat, buknak az egyenruhára. – neveti el magát Zsolt – Az egyik eltávon, a vonaton haza, találkoztam egy lánnyal, ápolónő a Rókusban, de az orvosin tanul, csak a rendszerváltás neki is betett, aztán most folytatja csak, addig meg jó pénz.
-          Tudsz élni, öregem. Jobb nő, mint Zsuzsa? – érdeklődik Gábor.
-          Kilométerekkel. Magasabb, szebb, kedvesebb, ránézésre hűségesebb – fagyasztja meg szavaival a levegőt.
 A pillanatnyi csendet megtörve újra rágyújt. Lenéz a térre. A hajléktalan még mindig ott ül, időközben elővett egy sakktáblát. A bábuk föntről nem látszottak már a szürkületben, de a játék maga félreérthetetlenül tűnt szembe. A tér kezdett kiürülni.
-          Holnap, találkozom a lánnyal. Éva a neve. – folytatja megkésve – ismeri Áront, szóval volt kin gúnyolódnom, Ő sem bírja nagyon. Mindegy, itt lesz majd a Z’oktogonon.
-          Na, majd meglesünk titeket innen fentről, a teleobjektívvel még le is kapunk titeket. És megmondom, hogy mennyire gondolja komolyan. – pillanatra megáll, de még hozzáteszi – Látszik az ilyesmi a lányokon.
-          A múltkor is belőtted. Hallgatni kellett volna rád… - a kamraajtó nyílása szakítja félbe a beszélgetést.
 Zsolt kipöccinti a csikket az ablakon és az asztalhoz megy, Gábor lassan követi. Egyszerre érkeznek a bútorhoz az új lakótárssal, aki elégedetlenül szemléli legújabb képeit.
-          Na milyenek lettek? – kérdezi udvariasan Zsolt
-          Elrontottam az előhívást. – mondja mérgesen
 A laikusok értetlenül nézik a képet, sehol egy kiégés, egy fakulás, a felvétel is éles. Az alakok sem szellemképesek. Darabig tanácstalanul nézik, nem merik bevallani, hogy nem látják a hibát, míg Gábor töri meg a csendet:
- Ezt a lányt a menyasszonyi ruhában ismerem! – tör ki belőle hangosan.
 De alig fejezi be, Zsolt kezébe vesz egy nagyítót az íróasztalról és ő a másik nőalakot nézi meg a kép jobb szélén.
-          Ő Éva, az ápolónő! Mit keres ez itt?
 A fotós értetlenül néz rájuk. Majd megszólal:
- Nem értelek titeket. Én nem is értem, hogy hogyan kerültek a képre, nem is láttam, amikor belementek a látómezőbe. De tönkrevágták az egész kompozíciót. És ha megnézett, picit fakók a környezetükhöz képes. Elszúrtam, ahogy van – teszi hozzá a végén.
 A többieket ez jól láthatóan nem érdekli. Zsolt hangosan gondolkozik és megkérdezi:
-          De mit keresett itt? Meg akart lepni, mikor hazaérek?
-          Téged senki sem akar meglepni, főleg nem egy nő! – mondja nevetve Gábor, a röhögésben csatlakozik hozzá Péter is.
-          És miért van gipszben a lába? – értetlenkedik Zsolt
-          Mert úgy töri magát utánad – vágja rá Gábor – Komolyan azt hiszed, hogy felismered egy vonatút után.
 Pici szünet után érkezik a felelet Zsolttól:
-          Kaptam tőle egy képet magáról. Leveleztünk és elküldte.
-          De romantikus, eszem a gyönge húsotok – gúnyolódik Gábor. – Viszont az sokkal érdekesebb, megbocsáss Don Juan, hogy miért melózhat ez a csaj egy nappal többet, mint én?
-          Az ápoló? – kérdezi Péter oktalankodva
-          Nem, az ara. – magyarázza Gábor – Együtt korzózunk szerdától a Váci utcán. Egy esküvői szalonnak reklámozunk.
 A másik két fiú nevetésben tör ki, jó pár pillanatig egyikük sem tud megszólalni, végül Péter szedi össze magát elsőnek:
-          Kezdjük ott Te örömifjú, hogy zseniálisan festhetsz szmokingban – még mindig felnevet néha – de ma van szerda, vagyis lassan már csak volt szerda.
-          Az nem lehet – kap az arcához – Basszus, basszus, basszus – a telefonért rohan ki a szobából.
 A két új ismerős pár pillanatra együtt marad a szobában, mind a ketten a képet bámuljak, hogy indokolttá tegyék a hallgatást. A másik szobából a bocsánatkérő szavak hallatszanak csak át („Elnézést”, „Megbetegedtem…”, „Rossz volt a telefon…”), csupa szokásos kifogás.
-          Igazából én csak a csövit akartam lefotózni – szólal meg végül Péter – meg is beszéltem vele. Nem tudom, hogy kerültek rá az ismerőseitek.
-          Hát ez jó kérdés. De Éva nem értem, mit csinál itt. – Lehet, azt hiszi átvertem, hogy nem is most jövök haza. De mi a fenének jött ki ide?
-          Add a nagyítód, hadd nézzem meg a csajodat! – veti közbe Péter.
 Lassan elveszi Zsolttól a nagyítót és az ápolónő fölé viszi, majd hangosan felnevet és berohan a kamrába. Kisvártatva három stabil negatívval rohan vissza. Letörölgeti róluk a maradék párát és egy papírlapot húz oda, a képeket ráfekteti és a nagyítóval végigvizslatja, majd Zsolt kezébe nyomja a nagyítót és a negatívokra mutat.
-          Nézd meg ezeket! – kezdi Péter.
 Zsolt óvatosan a kép fölé hajol és végignézi őket, először egy utcaképet lát, amin áthalad egy menyasszony, ugyanaz, aki az előhíváson is rajta van. A helyszínen egy ideig töpreng az inverz színek miatt, de a Hermész-kútról végül ráismer a Váci utcára. A másik felvétel picit homályosabb, darabig eltart, míg felismeri benne a falat és a nőalakot. Kérdőn Péterre néz:
-          Te követted őket? – vallatja Zsolt. Közben a szóbába ér Gábor kivörösödve. Péter nevetve a kezébe nyomja a lencsét és a negatívokra mutat.
-          Ezeket nézzed meg – szól rá Péter, Gábor engedelmeskedik.
 Pár percig mered a képekre majd felnevet. Csak Zsolt nem érti már, hogy mi a móka tárgya. A többiek látva ezt felvilágosítják, Péter, a szakmabeli kezdi:
-          Ha megnézed, a képeket, nem tűnik fel valami?
-          Hogy mind a két lányt lefényképezted még egyszer – feleli értetlenül Zsolt.
-          Valójában csak egyszer – magyarázza Péter – Nézd meg a két rasztert jobban. A két lány póza, mozdulata, tekintete, minden egyforma.
-          És ez most mit is jelent? – vágja közbe a baka – Valami nagy kozmikus véletlen?
-          Nem, nem. Ez kérlek egy előhívási hiba. – zárja rövidre a további esetleges komolytalan kérdések sorát Péter – Egymásra másolódtak a képek. Valószínűleg nem figyeltem és egymásra raktam a 3 felvételt. Kb. egy montázs. – adja a szakmai feleletet Péter.
-          Ha figyelsz, látod, hogy a két alaknál homályosabb a kép, áttetszik egy fal, vagy ilyesmi – oktatja ki Gábor.
-          Akkor Éva nem is volt itt? – kérdezi Zsolt csalódott romantikus módján
-          Sajnos nem, egyetlen ember volt itt. A hajléktalan. – válaszolják kórusban a többiek


IV.
 Van, ami örök.
-          Ha az ember 6 hónapra elmegy, bizonyos dolgok megmaradnak, a terek, az utcák, a közök és a korzók nem mennek sehova. A lányok és mi igen. A bútorok, a levelek, a képek. De mindig vannak tárgyak vagy érzések, amik a helyükön maradnak.
-          Megmaradt a Váci utca is és a munka is Gábornak. Hogy jóvá tegye hibáját, a csütörtöki munkát is elvállalta és inkább az egyetemről maradt ki. Nem mozdult a lány sem, amikor késett és a képről ismert ruhában már a Hermész-kútnál várta.
-          Megmaradt a kép is, bármennyire is hibás volt, a falon van egy másolat és az ELTE egyik házi-feladatos dossziéjában van az eredeti. Péter megszerette a művét, ez lett a legjobb, amit valaha csinált.
-          Megmaradt a hajléktalan is a helyén, ma is ott ül, talán láttad, Éva, amikor várakoztál rám. Az ember már akkor is ott feküdt nap hosszat a falnak támaszkodva, amikor még nem soroztak be. De a házi néni szerint, akit mi csak „Nyényé”-nek hívunk, még a komcsik alatt is ott ült, de sosem vitték el.
-          És Te is itt vagy, Éva, ahogy megbeszéltük…

2012. december 17., hétfő

Oktogon I.

I.
Az utolsó nap pontosan ugyanolyan, mint az első.
 6 hónap sorkatonaság után az ember haja is visszanő és pontosan ugyanolyan türelmetlenül áll az alakulótéren, mint amikor még meg sem borotválták a fejét.
 A 32. gépesített gyalogos század fiai legutoljára sorakoztak fel a romos piliscsabai udvaron, negyedév alatt mindenki átesett a kötelező gyakorlatokon, megaláztatásokon és értelmetlen ordibálásokon. Mindenki tudta, amíg a törzsőrmester megérkezik, addig van még legalább 10 perc, abba pontosan belefér egy-két cigaretta és aztán indulás haza. A koporsószeg ott virított már a legtürelmesebb baka kezében is, de még az őrvezető is az öngyújtójával babrált, hogy rágyújthasson az utolsó szálra. A különálló füstoszlopok voltak a végső dolgok, amik még itt maradtak, a fiúk fejben már otthon voltak. Ki Pesten, ki Budán, ki a szomszédos falvakban, de minden közeledett a drámai búcsúhoz, lélekben elengedték az egykori szovjet laktanya fojtó levegőjét és az első igazi tavaszi nappal töltekeznek fel helyette.
 Az utolsó hamu darabok akkor esnek le, amikor az őrvezető utoljára kiált „Vigyázz!”-t és az 5 perces beszéd után irány haza. A srácok még össze-össze néznek, de csak búcsú és öröm van a tekintetekben.
-          Vigyázz! – hangzik erelyésen az őrvezető hangja, mint a végítélet.
-          Őrvezető, kérem a jelentését! – jön a formalitás az őrmester szájából, de már Ő is mosolyog, valami megelégedés érződik a megfáradt arc mögött.
-          A 32. gépesített, sorkatonai század teljes létszámban jelen – érkezik az újabb betanult rigmus és követi halkan egy kéretlen megjegyzés – most utoljára.
 A fiúk arcán átfut a villámgyors vigyor, ami azzal a lendülettel el is tűnik, de mindenkinek a megkönnyebbülés jelentkezik.
– Köszönöm a jelentést. – kezdi az őrmester, hátrahagyva a szabályzat idevágó kötelezőségeit – Vége. – hagyja, hogy a szavak súlya mindenkit megérintsen, borzalmasan színpadias az egész. De nem is illik mást egy altiszthez, aki abban a hitben él, hogy valóban legfontosabb emberek egyike. Ruhája minden természetességet mellőzve áll rajta, áthatja a rendezettség, közhelyesen szólva katonásság. Testalkata ugyan alacsony és némi súlyfelesleg is akad rajta, tekintete pedig pont olyan szürke, mint bármelyik köztisztviselőnek az egész néhai keleti blokkban. De minden porcikájából sugárzik, hogy ő erre a hivatásra termett.
-          Nem mondom, hogy mindannyian készen vannak, de a többséget már elmerném küldeni harcolni – ennél a szónál elindul a vigyázzállásban cövekelő társaság előtt – Némelyikük ugyan még mindig olyan hülye, mint egy kopasz, de azért a fegyelmet mind megtanulták. Most még nem hisznek nekem, de egyszer még boldogan emlékeznek erre vissza és hálásak lesznek azért, hogy volt valaki, aki megtanította magukat kussolni. Talán még az alázatosság is meglesz a hozzáállásukban, míg haza nem érnek – ezt jól láthatóan az őrmester viccesnek tartja, ezért a bakák stréberjei egy gyors mosollyal nyugtatják, eljutott hozzájuk a poén – Így én, amit rám bíztak, teljesítettem. Most önökön a sor, hogy helyt álljanak! De ne szaporítsuk a szót, 10.00-kor a szakaszvezetők átvizsgálják a barakkokat és amennyiben minden rendezett, 10.30-kor leléphetnek! – majd odafordul a szakaszvezetőhöz és egy biccentéssel jelzi, hogy vége.
-          Szakasz, térjen vissza mindenki a körletébe, 10.00-kor elvonulás! Oszolj! – rabszolgai módon kiadja tisztje utolsó szavait és titokban már örül, hogy hazatérhet.
 A barakkokba visszatérve Zsolt, a legidősebb tagja a csapatnak, egy jóképű, barna hajú, középmagas fiú már a megvetett ágyához érkezik, amibe azonnal bele is fekszik. A priccsről még utoljára körbenéz, hogy mindent elpakolt-e és az óráját nézi, miközben körülötte még nagy a sürgés, hogy a társaknak is sikerüljön mindent elrakni. Gyorsan magához húzza zsákját, átszíjazza a hálózsákot és az órára néz, 5 perc és vége, végre mehet haza.


II.
 Az ellenőrzés gyors és felületes, szokatlanul más minden, mint mikor idekerültek, akkor be akarták őket törni, most viszont semmi sem emlékeztet a hadsereg szorítására. Az utolsó kézfogásokkal aztán vége az ideiglenes barátságoknak, még gyorsan címet cserélnek, de Zsolt tudja, hogy senkitől sem fog levelet kapni, szkeptikusan azért még is felírja pár lapra vagy füzetbe a nevét. A többséget már a kaszárnya előtt várják a családtagok, autóval, vagy csak simán és együtt igyekeznek aztán a vonathoz.
 A fiú még búcsút int, egyszer visszafordul, aztán érdektelenül a gyorsforgalmi felé indul el. És 10 perccel később már stoppol, hogy visszaérhessen Budapestre. Hamar szerez is egy fuvart, az egyik feltörekvő kőműves brigád ad neki utat egészen a Margit hídig. A Wartburg gyorsan falja a kilométereket és 30 percen belül már a körúton várja a villamost. Amilyen sokáig tartott a belerázódás, annyira gyors a hétköznapivá válás. A 4-es lomhán érkezik a megállóba, a 6 hónap alatt ezt is lecserélték, új szerelvény áll meg, GANZ, van, ami nem változik, se a gyártó, se a hangulat, még mindig ordítva könyörög a fémszerkezet a kommunizmus vége után, hiába 40 év után nem lesz minden nyugati.
 Miközben erre gondol a járat tovább is indul a pályaudvartól a Teréz körúton, feláll és elkezd készülődni, hamarosan az Oktogon jön és ott az albérlete. Gábor, a szobatársa megírta, hogy még ketten beköltöztek. Ugyan csak 3 szoba van, de a házi néni, vagy „Nyénye”, ahogy ők hívták a jászos beszéde miatt, minél több pénzt akart kihozni a körúti odúból.
 A villamos kattogva, zörögve, halad a pályán, Zsolt még nem áll fel, nem akar feltűnést kelteni az egyenruhájával, ezért még az ablakon át nézi a felszabadult város forgását. Új boltok, minden tele plakátokkal. Egyik koncertre hív, a másik kárpótlási jegyet cserélne. Igazából minden megváltozott, valójában semmi. A tavalyi választási plakátok romjai is megvannak, az új Magyar Köztársaság elfelejtett olyan gyorsan takarítani, mint az előző éra. A falragaszok rétegei már olyan vastagok voltak, mint egy deszkalap, jó ideje nem tépett le senki semmit.
 A rojtos szélek alatt egy hajléktalan ült. Öreg, igazi borissza. Nem lehet eldönteni, hogy tényleg az utcán vagy csak a szegénység és a koldusbot ültette oda a sarokra a jóhiszeműségre várva. Bajsza és haja zsíros, rendezetlen, de mégsem borzaszt el senkit, egyszerűen csak olyan a férfi, mintha egy galamb lenne, senkit sem bánt, része a városnak, de valahogy útban van. A háta mögül egy szütyőt vesz elő, de Zsolt már nem látja, mit, mert a megállóban az ajtózáródáskor sikerül csak magát leküzdenie a járműről. Mire leszáll, már elfelejt visszanézni, az egyenruha és ő együtt elindulnak az Andrássy és az Oktogon sarkára. Az éppen felállványozott ház aljában már megkezdték a tervezett kávézó építését, de még a kapu és a lépcsőház bejárata ott volt, ahol hagyta féléve, a kulcs idegen érzés volt a kezében, furcsálva nézi is pár percig a durva alakú fémlapokat, majd becsúsztatja a legnagyobbat a zárba és már bent is van, pár lépésre az önállóságtól, a sajátjától.
 A szoba sem változott sokat, pedig egy fél esztendő igazán nem sok, a szeptemberi sorozás óta mindösszesen pár új poszter került ki a benti falra. Az eltávokon inkább hazament Fehérvárra, az albérletet elhanyagolta.
 Amint belép a nagyszobába Gábor, a lakótársa észre sem veszi, hogy hazaért, mint régen, mielőtt elment. Monoton módom ír, ő megúszta a sorozást, polgári szolgálatos volt a Néprajziban, az egyetem megmentette. Fiatal, szőke, magas, de nyurga fiú, nem is katonának való az ilyen gondolja magában. Divatosan öltözött, a tavasz a ruhatárát is megforgatta, pólóban és farmerban ült. Anélkül, hogy megfordulna vagy felhajolna az írásból megszólal:
-          De hivatalos itten valaki – nevetve fejezi be. Megfordul, feláll, kezet nyújt régi barátjának.
-          Ellopták a váltómat, de átöltözök, egy perc – feleli komoran – Hol az új srác?
-          Lent fotózik éppen. – mondja Gábor és ül is vissza az asztalhoz.
 Bentről hallatszódik, ahogyan Zsolt öltözködik, amikor visszajön a szobába észre vesz még egy újdonságot a helyiségben, az asztal végén egy tükör áll, nyilván ebben látta meg őt a lakótársa. Leül vele szemben az egyik koloniál székre az asztalnál. Épp elkezdenének beszélgetni, amikor a bejárati ajtó kinyílik. Egy fiatal, középmagas, Zsolthoz hasonló fiú lépi át a küszöböt. Fehér, vászon zakót visel, vállán fényképező állvány, oldalán fotóstáska. Jó nagy táska valószínűsíti, hogy komolyabb gép bújhat meg a tokban. A fiú a jövevény láttán megtorpan, megvárja, míg valaki szembesíti a helyzettel.
 Gábor kissé lassan, de megkezdi a bemutatást. Zsolt, Péter az új lakótárs, Péter, Zsolt a régi tag. A két srác kezet nyújt egymásnak, kicsit illetődötten. Az ismeretlen hozta csendet végül Zsolt töri meg:
-          Fotózol? Elég komolynak látszik a felszerelésed – kezdi az ismerkedést
-          Nagyon is fotózik, emlékszel a kamránkra? – szakítja félbe a csírázó beszélgetést Gábor – Most már fotósműhely.
-          Semmi komoly, csak ott hívom elő a filmeket. – védekezik az új fiú – Egyébként fotósnak tanulok, csak házik miatt kell.
-          Milyen képet csináltál most? – érdeklődik Zsolt.
-          Csak itt voltam lent a trafiknál. – mondja és sietősen elindul az egykori spájz felé.


*A novella holnap folytatódik!*

2012. december 4., kedd

A hipokrita

- Minden ember egyforma!
- Azért ez így nem igaz... - próbálta volna megmenteni az emberiséget a fodrászlány, de félbeszakították.
- Önző, hazug, köpönyegforgató, fukar, képmutató minden ember! - sűvítette a kliens, vigyáznia kellett, hogy ne vágjon a fülébe. - Senki sem tiszteli a másikat!
 A borbély feladta, nem akart Ő győzködni. Bólogatott és koncentrált. Néha egy szitok közben el-elbambult, olyankor az óriási fodrász tükörben az őszi délutáni, ásító szürke utcát nézte, ahogy mindenki fordítva jár, mint a valóságban. Ezen jókat mulatott. Amikor vissza-visszatért a munkájához, mert egy erőteljesebb kijelentés hangzott el, mindig meglepetten látta, hogy mennyire jó is a haj, és nem vétett semmilyen hibát.
- Senki sem becsüli a másik munkáját! - emelte fel a hangját megint.
 A fodrász a végére már nem engedett magának több elkalandozást.
- Köszönöm, Drágám! - kezdte az ügyfél, most már baráti, elégedett hangon - Mennyivel tartozom?
- 2100 Ft. - mondta a lány, még mindig kicsit kábán, mert fejben valahol máshol járt. Kikapcsolt.
 A nő a kezébe nyomott egy ötezrest, Ő lassan kutatott apró után, majd leszámolta a 2900-at. Egy forint borravalót nem kapott, pedig amíg az apróval bajlódott, lett volna rá lehetőség, hogy a 400 forintot megkapja a vásárlótól, de az türelmesen kivárta az utolsó érmét is. Persze, Ő szerette ezt csinálni, nem várt érte pluszt, csak eszébe jutott, hogy az emberek, mindegyformák.