Nyugalom

Amikor Barcelonát visszahódították a frankok a móroktól, Nagy Károly serege üdvrivalgásban tört ki. A keresztények hálaadó himnusza pokoli hangként terjedt a városfalain belül, ahogyan megdübörgött a halottakról lefeszített páncélokon.

Az ilyen földöntúli zaj vagy ijedelmet kelt vagy felébreszti az embert erőszakos mámorából. Ki-ki rádöbbenve a halál közelségére és ráharapva a győzelem ízére, a maga fejében, bajtársaitól külön, magányosan töltötte az utórengés pillanatait.

Vilmos, Károly barátja és a frankok királyi protektora éppen a pogányok vérét igyekezett letörölni az immár rubint vörösre festett vértjéről, amikor a halott mór szemébe látva megértette, hogy mindenki magányosan hal meg. Akárhányan is legyenek körülötte, senki sem osztozik az ember utolsó lélegzetvételén.

Vilmos félt a magánytól, ezért is költözött számára az örök halálba. Vezeklésül. A kolostorban minden nap imádkozott az általa megállított szívekért, de a fohászok mindig visszhangoztak fejében. Egészen addig a napig, egy percig nem volt egyedül.

A gyűjtő

Balzac sétabotján az állt: “Minden akadályt összetörök”. Kafkáén ez: “Minden akadály összetör”. Ők ketten írók. Én sétapálcákat gyűjtök.

A föld sója és a nyári nap világossága

Mint Scipio Kárthágó romjain, úgy állt, amíg meg nem lökték.

- Vigyázz! A bor a mellény... - és eddig jutott a fiatal nő a mondatban.
- Ááá! Hagyjad! - védekezett a férfi
- Rakjunk rá sót, attól nem hagy színt! - már egy csippetnyit rá is szórt.
A társaság csak mostanra hallgatott el, a figyelem középpontjába a férfi mellénye került. A fiatal orvos ezt semmiképpen sem akarta, kirázta magát a lány kezei közül, idegesen megigazította a ruháját, kihúzta az ingzsebében lévő fehér, dedikált zsebkendőt és a foltot nyomogatta. A kendő egyik végét a vízbe mártotta és nagyon óvatosan tisztogatni kezdte. Védte a ruhadarabot, nem akarta, hogy bárki is megérezze, mi van a belsőzsebében. A bor persze rosszkor jött. Persze az is kérdés, hogy volt-e már kékfrankos jó helyen egy elegáns lajbin.
- Elnézést - azzal a keszkenőt még mindig a savanyúan alkoholos szagú pecsétre nyomta és a napos mezőre ment a fák közül.
Egy pillanatra elvakította a fény. Igazgatta az öltözékét, végig nézett a mezőn és csak hallgatta a lassú csendet az ebédi utáni jóllakott nevetéssel keveredve és értetlenkedett. Nyugatra hajolt már a nap, de a fénye még mindig elég erős volt ahhoz, hogy a nyári levegő remegve táncoljon a fű seprű szerű virágai felett. Nem mozdult a szél. Minden komoran állt és békésen táncolt benne az élet. Csak ő félt.
A belsőzsebében volt a levél. Július 29-én besorozzák. Ma, 24-én még nem volt hadüzenet, de biztosan lerohanják Szerbiát, tudta. Az lepte meg, hogy másoknak nem volt ugyanilyen levelük vagy mindenki annyira jól leplezte a félelmét, mint ő. Benne nem kelt táncra semmi, a szívében vert csak a katonazenekar dobosainak erős és vészjósló ritmusa.
Már egyre lassabban törölgette a foltot, váltogatta, hogy hol a sárgászöld határt kémlelte a távolban a Jurenák-Kastély tornyával és az ősparkkal vagy éppen a nevető, hordóból bort ivó családra nézett. A gyerekek a rokonságból hangosan nevettek, kergetőztek és időről-időre a hordóhoz közel osontak. Úgy gyűltek a nemes szesz köré, mint ahogyan a vízcseppek tartanak egymás felé a vizes vonat ablakon. Csak csúsztak, kúsztak az izgalmas és tilalmas tárgy felé.
Aztán újra a horizontot nézte. Halotta, ahogy a nevét ordítják az eligazító tisztek: “Moschina Péter, doktor”. Tudta, hogy az orvosokkal jól bánnak.
“Azokat ritkán ölik meg”, mesélték neki a kocsmában, mikor visszajött Pestről, mint végzett orvos a körzetbe. De akármennyire is ezt mondogatta neki a Káplár Jani, félt. Rég volt már háború, de állítólag a mostani gyors lesz, pedig a Monarchiának ezen a felén semmi sem gyors.
A látóhatár széle már narancsos fényben hergelte a fekete árnyékokat, hogy kapjanak utána. A kastély felett látszott a füst, a tüzé, amely a fürdővizet melegítette. Akaratlanul is belelátta a lövedékek vakító fényét és szürkén fojtogató gőzét. Kiálltani lett volna kedve a végtelenbe, de nem jutott eszébe semmi, hogy mit ordítson. Káromkodjon? Sikítson? Képtelen volt felfogni, hogy bármi, amit ember készítette képes ezt a szépet betölteni éles és mély hangokkal, gázokkal és vérrel. Pedig ezt hallotta a katonaviseltektől. A hősöktől.
Ő pedig nem volt hős alkat. Erről jutott eszébe, hogy lassan fényképezkedni kell, mert a sötétben nem ér semmit a magnézium. A fényképen mindig markáns arcú volt és erős. Persze, “a valóság pontos mása, hagyja hogy a világ is megcsodálja” zúgott a fejében a reklámot kántáló rikkancs hangján. Nem baj, lehet ez az utolsó közös képük Ilonával.
Neki még nem mondta. Hátha, az egész nem igaz. Még alig házasok, orvoshoz ment az férjül, nem katonához. Túl nagy változás ez a várthoz képest.
- Lassan lemegy a napunk! - mondta picit drámaibban, mint azt egy fénykép megrendelésekor szokták, de a család nem vette ezt észre, a bor pont ott hatott az agyban, ahol a fej a felismerés képességét őrzi.
Mindenki beállt, a fotós is lassan feltápászkodott, beállította a villanót, elrendezte a családot. A lányok még gyorsan megigazították a ruhájukat, nehogy ráncot hagyjon az utókor papírján. A fotós lassan számolt és háromra jött a megszokott kék-fehér fény. A szemkáprázás és nevetés.
Haza felé a kocsin a vállára hajtotta Ilona a fejét, akit nem zavart a bor savanyú szaga a ruha szövetén. De Péter nem tudott figyelni a kacagó útra, csak újra és újra az “utolsó” szóra gondolt. Meg arra, hogy a “valóság pontos mása”. Emlékei szerint mosolygott a képen, pedig a derű csak az égre tört fel aznap, az arcára nem. A tekintetek józanok lesznek, a tartások kimértek. Eltűnik a felszabadultság arról a képről, csak a katonás rend marad. De az marad neki is.
Hamar elérték Gyömrő szélét, a nap már csak hullatta a sugarait a temető szabályos soraira. Péter lassan nézte az ismerős tájat, de most mindenre érzekenyebb volt, nem kerülte el semmi sem a figyelmét. Sem a fülemülék fészke a kút mellett a fűben, sem a temetkezési vállalkozó reklámja a sírkert kapujában:
“Akárhova mégy, akármit is csinálj, én itt várok rád! Rendezze végső nyugvát Müllerrel!”
- Ha hazajövök, leköpöm azt a táblát! - gondolta magában a fiatal orvos.

A helyiek azt mondják azóta nem nő ott a fű, se a gaz, ahol valaha a halottásó táblája állt. Állítólag azóta, hogy ‘16-ban le is égett, miután a villám belecsapott. De az orvos még 1963-ban is odaköpött, ha arra járt. Az előző doktor néha még meg is állt ott, a mostani meg keresztet vet és aztán mindig úgy néz körbe a sírkerten, mintha a sivatag fővárosát látná.

Hit

A számítógép minden egyes alkalommal, akár végtelenszer is képes ugyanazt a műveletet hibátlanul végrehajtani, én néha még összeadni sem tudok. Mégis én hasonlítok jobban Istenre.

Tapintat

- Akarsz szexet? - kérdezte a prostituált.
- Köszönöm, nem, nős vagyok! - válaszolta a fiú, anélkül, hogy megállt volna.
- Neki nem kell ezt megtudnia! - erősködött a nő.
- Sajnálom, de szeretem!